Az elmúlt évtizedekben a bevétel növelés – pályázatok elnyerése, harc a költségvetési forrásokért – volt az intézmények fejlődésének, túlélésének záloga. Sőt nem egyszer a költség növelés volt a jó kapcsolat, a békés működés előfeltétele.
Csak kevés helyen ismerték fel a költségcsökkentésben rejlő lehetőségeket. Vagy ha fel is ismerték, ellen érdekekbe ütközés miatt megvalósítani nem tudták. Még kevesebben voltak olyan helyzetben, hogy éltek, vagy hagyták élni őket ilyen eszközökkel.
További akadálya volt a költségek csökkentésének, hogy nem szakmai – egészségügyi, szociális – ismereteket igényelnek, hanem olyan érdekeltséget és műszaki tudást, amit a költségvetési intézmények egyre kevéssé tudtak megfizetni. A jó műszaki szakemberek az évek során otthagyták a közszolgálatot és a piacosabb világban keresték megélhetésüket. A költségvetési intézményekben így leértékelődött a műszaki tudás, ami a fizetésekben, és a szervezetben való elhelyezkedésben is tetten érhető. (Találkoztam olyan szervezettel, ahol az informatikus az ápolási tevékenység vezetője alá van beosztva)
A problémára a fenntartók válasza a „GAMESZ”-esítés, vagy a „kiszervezés” volt. Az előbbi ritkán sikerül valóban költségcsökkentő hatásúra, a GAMESZ is növekedni kezdett (Parkinson törvénye), különösen, ha jól akarta végezni a munkáját, ugyanakkor a helyi problémáktól távol élt, létének igazolása a probléma, nem a probléma megoldása. A kiszervezésben rejlik költség csökkentő hatás, de a gyakorlatban sok esetben a költségek növelésének álcája csak.